"Látod azt a repülőt Máté?
Hol van?
Ott fent, nagyon magasan.
Már látom.
Az anyu azt mondta, hogy apu fent van az égben.
Az apu fent van azon a repülőn?"
„Szeretett engem a Robi, mindig gondomat viselte. Pár hónappal a támadás előtt azon gondolkoztunk, hogy elmegyünk innen. Már nem akartunk itt lakni. Más életet szerettünk volna, máshol akartuk nevelni a gyerekeket, és máshogy.
Hát, nem lett belőle semmi… nekem ez jött össze.
Látod, egy kicsit korán jött minden: a szerelem, a gyerekek… „
A támadás első évfordulóján láttam először a tatárszentgyörgyi temetőben. Barátnőjébe karolva utolsónak maradt a sírnál a csendes, hideg esőben.
Kibontott hajjal álldogáltak a sárban, sírás nélkül, mintha vártak volna valakit, vagy hosszan búcsúztattak volna valakit, akit talán nem is kellett elbúcsúztatni, mert valójában végül nem ment el, itt maradt velük, és éppen ezért nincs is értelme sírni sem, hiszen az nem lehet, hogy nincsen többé.
Egész biztos, ha visszérnek a házba akkor majd ott lesz, ahogyan a többiek, a többi gyerekek, és ugyan úgy be kell majd parancsolni este az ágyba, és reggel pedig rá kell könyörögni a hideg esőben a sapkát. Így aztán nem sírtak, nem is beszéltek, csak álltak némán, mert sírni csak egyedül lehet, elbújva, amikor senki sem látja még a szülei sem, és a vak szerencsének köszönhetően életben maradt gyerekei sem: Máté, aki alig emlékszik valamire, és Bianka, akire rálőttek, de nem halt meg. A faluban pedig némelyek megszólják, mivel nem az elvárásaiknak megfelelően gyászol, néha nevet az utcán, a haját kibontva hordja, és előfordul, hogy nem feketébe öltözik. Pedig néha nagyon jó lenne elbújni minden elől, mert sem ő, sem a kislány nem koronatanú, az elkövetőket nem látták, Bianka csak futott, menekült a sötétben, ő pedig kereste a kisgyereket, a Robikát, amíg a kezébe nem adták, ahogy a hóban megtalálták, és legbelül azonnal tudta, hogy már nem él, de fogta, mert az ő kisfia volt így is, amíg lehet nem engedte el, csak ült vele, mert addig vele volt és nem kellett arra gondolni, hogy már valójában nincs vele. És akkor az már mindegy volt, hogy ki lőtt, azok már távolodtak, de ő ott maradt a sötét erdő szélén kezében a Robikával és napok következtek, amiben nem volt más csak elapadhatatlan könnyek, sírás, és valami őrült és érthetetlen fájdalom. Azóta viszont mindezt magában tartja, nem terhel vele senkit, a gyerekeket főleg nem, mert ők is érzik, tudják, hogy mit történt, de élni kellene, néha nevetni, nagyokat röhögni, hogy legalább percekre olyan legyen, mint régen az előtt.
„Bemegyünk apuékhoz a temetőbe”, kérdezted, amikor a játszótér felé sétáltunk. Földbe gyökerezett lábbal álltam melletted, borzongva a forró nyári napsütésben. Nem számítottam a kérdésedre. Nem egyszer került szóba, ami veletek történt, de mindig mindenki elhallgatott, illetve azonnal témát váltotott, ha éppen megjelentél. Sosem mondtuk ki, de természetes volt, hogy a gyerekek előtt nem beszédtéma az az éjszaka. Most viszont nem kellett, és nem is lehetett terelni, témát váltani. Csak néztelek, aztán a földet, a cipőmet, és megint téged. Nem szóltam. Nem tudtam szólni. Erre a kérdésre nem készültem fel eléggé. Ahogy Máté mellénk ért, már húzott is minket tovább, „nem megyünk a temetőbe, a játszótérre megyünk”. Séta közben kivillantak a válladon lévő sörétnyomok a ruhádból.
„Az apu esténként elkomorodik, csak ül és néz maga elé. Este történt a gyilkosság, Mindenszentekkor. A temetésen ríni sem tudtam. Teljesen magamba zárkóztam. A kislány nem hallotta. Nem tudja, hogy mi történt velük. Süketnéma. Anyut szerette nagyon, ment utána folyamatosan. Most aput nem akarja elengedni, sír, ha apu nincs vele. Látom, ha valami baja van. Magamhoz ölelem, és megnyugszik. Vár minket haza, ha elvagyunk. A házban jól elboldogul: takarít, mosogat, táncolni is tud.” Nagy Krisztina, 2010
„Megölték a férjemet, érti? Megölték. Nem tudom, hogy miért tették, nem ártott Ő senkinek sem. A férjem jó ember volt, mindenki szerette. Egész életében dolgozott. Én is gyerekkoromtól fogva dolgoztam. Mindig jól megvoltunk mindenkivel. Amikor a ládagyárból eljöttem sírtam, mert annyira szerettem ott lenni. Mindenki szeretett, és én is mindenkit szerettem. Nem akartam eljönni, nagyon jól éreztem ott magam. A főnök is nagyon szeretett. Gyerekkoromtól kukoricát mezgerelyem, meg a földeken dolgoztam. Nekem nem kellett senkitől sem ennem kérni, nem szorultam én rá senkire. Egész életemben dolgoztam, mégis ide jutottam. Mi értelme volt? A férjem is egész életében dolgozott. Akkor is pont munkába indult, az esti műszakba. Feltett egy kávét indulás előtt, ahogy szokta, és kiment, hogy kiálljon a kocsival. Egy nagy durranást hallottam, de akkorát, hogy beleremegtek az ablaküvegek. Gondoltam, nekiment valaminek a kocsival. Kimentem, és ott találtam a férjemet a virágágyásban feküdve. Azt hittem a hasával van valami úgy tartotta a karját. Láttam, hogy minden csupa vér, minden. Nagyon megijedtem. A vejem, a Zsolti hívta a mentőket, én nem tudtam semmit se csinálni.
Azóta nem tudok megnyugodni. Nincs semmihez türelmem. Nem érdekel semmi. A házban a négy fal között alig maradok meg. Az előtt szerettem emberek között lenni, most már idegesítenek. Félek. Félek az emberektől. Nem bízok senkiben.
Amikor kimegyek a férjemhez a temetőbe viszek neki csokit, meg a kedvenc rágóját. Leülök a sír mellé és ott megnyugszom. Csend van és mi együtt vagyunk. Ott közel van hozzám. A közelségétől megnyugszom. Ülök vele ott a nagy fák alatt.
Vannak akik megszólnak, mert a férjem sírján a galamb nem lehajtott fejjel van, mint a többi síron. Az én férjem mindig felfelé nézett. Ezért néz felfelé a galamb a sírján. Engem nem érdekel ki, mit mond. Az én férjem ilyen volt.” Kóka Jenőné, Éva, 2010
"Itt laktam a kunyhóban, ami összedőlt tavaly télen. Csak egy szoba volt az egész, abban laktam akkor. Egyszer csak látom, hogy valaki belök egy ilyen üveget az ablakon. A terítőre esett le, rögtön lángra kapott, de eloltottuk. Ki akartam lépni az ajtón, akkor ért a lövés a lábamon. Csak a lábamat dugtam ki az ajtón az volt a szerencsém. A sörétek most is itt vannak a térdem alatt. Meg kéne műteni, de félek tőle. Az orvos csak saját felelősségre engedett el, de jönni akartam a pulyákhoz. Akkor is csak az érdekelt, hogy a pulyáknak nem esett-e baja. Nem érdekelt engem senki, meg semmi. Elindultam a házuk felé, de nem bírtam menni, leültem a villanyoszlop tövébe. Ott találtak meg." Getyinás Magdolna, Bözsi néni, 2010
"Nagy fényre, meg csörömpölésre ébredtem. Azután lőttek is. Rádobták a koktélt a házra, és tűz lett. Lehúztam a gyerekeket az ágyról, hogy ne érje őket a szilánk, akkor vertem bele a térdem az ágy sarkába. Azóta is fáj, de akkor nagyon meg voltam ijedve. Elindultam kifelé, de olyan ideges voltam, hogy beletörtem a zárba a kulcsot. Azt mondják, hogy ott álltak azok az emberek a puskával a házam előtt, de én nem tudtam kimenni. A kis baltával levertem a zárat, de addigra már elmentek. Nem is tudom, mi lett volna, ha kilépek. Az ikrek mindig a nyomomban vannak. Nálunk is olyan tragédia lehetett volna, mint a másik helyen, ahol az apát, meg a kisgyereket lelőtték. Azelőtt három műszakban dolgoztam. Estig a csirkefeldolgozóban. Jó pénzt kerestem, de már nem merek elmenni, félek a gyerekeket, meg az asszonyt estére itt hagyni." Getyinás Tibor, 2010
„A szemébe akarok nézni a gyilkosoknak azon a képen amit csinálsz. Én nem bocsájtom meg nekik azt, amit Krisztiánnal tettek. Akarom, hogy tudják, figyelem őket. Én húztam be a tornácról a kis szobába miután meglőtték. Minden csupa vér volt. Rengeteg volt a vér. Az ölemben tartottam a Krisztiánt a földön, amíg a mentő meg nem jött. Sokáig vártunk. Ültünk a vérben. Nyolc adag vért kapott aztán. Majdnem meghalt a karjaimban.” Rontó Dávid, 2010
